A minap Brian Dawkins Philadelphiába érkezett, hogy a visszavonulásával kapcsolatban sajtótájékoztatót adjon, és néhány kérdésre is válaszoljon. Íme:
Hogyan jött az ötlet, hogy Eagle-ként vonuljon vissza?
A csapatvezetés keresett meg vele. Akkor még nem döntöttem el, hogy visszavonulok, de nagyon örültem a lehetőségnek.
Minek köszönhető a döntés? A sérüléseknek?
Nem igazán. Tudom, sokan úgy gondolják, hogy már túl idős voltam ehhez a játékhoz, hogy túl sokat volt sérült a nyakam, de nem. Egyébként ezek a sérülések többnyire idegbecsípődések voltak, és már száz százalékos állapotban van a nyakam. Szóval nem ez a fő ok, hanem... amikor még itt játszottam Philadelphiában, sokan kérdezték tőlem, honnan fogom tudni, mikor kell visszavonulnom. Erre mindig azt válaszoltam, hogy ezt egyszerűen érzi az ember. Persze úgy tűnik, minden sportoló ezt mondja, aztán sokan mégis mintha túl sokáig húznák a dolgot. De én megígértem magamnak, hogy ha eljön az idő, visszavonulok. Úgy érzem, eljött. Pontosabban – és ez lehet, hogy őrültségnek tűnik –, úgy érzem, még legalább egy jó évem lenne a ligában, és ez megnyugtat, mert inkább egy évvel korábban hagyjam abba, mint egy évvel később.
Mit gondol, mit hagy örökül a csapatra, a városra?
Sokat gondolkodtam az utóbbi időben a pályafutásomon. Emlékszem mindenre, ami itt történt velem, a jóra, a rosszra, a sok kemény csatára, amiben részem volt. Nagyon jól éreztem magam itt. Hogy mit hagyok hátra? Jó kérdés. Szeretném, ha a játékostársaim, az edzők és a szurkolók úgy emlékeznének rám, mint egy olyan emberre, aki mindig, mindent beleadott, mindegy, hogy éles meccsről, edzésről vagy médiaeseményről volt szó; aki mindig ott volt, ha valakinek segítségre volt szüksége, akár a pályán, akár azon kívül; aki ha valamire nem tudta a megoldást, nem kezdett el találgatni, hazudozni, hanem nekiállt megkeresni. Lehet, hogy ez kicsit terjengős, de nem tudnám rövidebben megfogalmazni, mert az már nem lenne pontos.
Melyik pályafutása legszebb emléke?
Szerintem sokan tudják, mert már valahol mondtam korábban: természetesen amikor végre megnyertük az NFC-t, miután annyiszor veszítettünk a Konferencia-döntőben. Felejthetetlen érzés, az örömnek és a felszabadultságnak egy különös elegye. A mai napig előttem van a megboldogult Jim Johnson arca, ahogy nevetett és sírt egyszerre, amikor átölelt és azt mondta: „Dawk! Megcsináltuk! Megcsináltuk!” Ez olyasvalami, amit sosem fogok elfelejteni, és ami mellett minden más nagyszerű philadelphiai emlék eltörpül.
Van arról valami elképzelése, hogy miért ennyire népszerű Philadelphiában?
Talán mert minden helyzetben, minden pillanatban a maximumot adtam. Mindent elkövettem, nehogy csalódást okozzak a szurkolóknak, a játékostársaimnak és az edzőimnek, mert azt akartam, hogy büszkék legyenek rám. Sokáig játszottam Philadelphiában, szinte együtt lélegeztem a szurkolókkal, éreztem és megértettem a korábbi kudarcok miatti csalódottságukat. Lehet, hogy sokaknak ellenszenves, hogy játék közben nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, de nem érdekel, mert ilyen vagyok, így játszom ezt a játékot.
Mi fog a legjobban hiányozni?
Több visszavonuló játékostól is hallottam már, és teljesen egyetértek velük, hogy a legjobban a bajtársiasság hiányzik. A hülyéskedés a többiekkel. Meg persze az a sajátos hangulat a meccsek előtt, ahogy Jim Johnson variálta a dolgokat. „Héj, Dawk, ebben a helyzetben erre, meg erre figyelj”. És persze, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nagyon keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy az NFL-ben játszhassanak, és rendkívül kiváltságosnak érzem magam, hogy én ennyi évet tölthettem el a ligában.
Gondolt már arra, milyen érzés lesz szeptember 30-án visszatérni a Lincoln Financial Fieldre?
Nem, még nem. Mióta bejelentettem a visszavonulásomat nem sok időm volt belegondolni, milyen is lesz a sok telefonhívás meg hasonló miatt. Remélem győzni fogunk!
Milyen volt a kapcsolata Jim Johnsonnal? Nem gondolja, hogy ő észre vett valami olyasmit önben, amit a korábbi edzői nem?
Nagyon hálás vagyok neki, de nem hinném, hogy akár Ray Rhodes, akár Emmitt Thomas [az Eagles korábbi vezető- ill. védőedzője] máshogy nézett volna rám, csak máshogy akartak használni. Szerettem coverage-ben játszani, a csípőm is elég laza volt, úgy, mint egy cornerbacknek. De aztán jött Jim, aki úgy gondolta, többet kellene blitzelnem, mert észrevette, hogy milyen állhatatos és könyörtelen vagyok olyankor. Márpedig Jimnek ez volt a legfontosabb: hogy mindig adjunk bele mindent, ne fogjuk vissza magunkat. Szóval egyre többet blitzeltem, egyre furább helyzetekből. Az offseasonben többször felhívott, csak, hogy megkérdezze, hogy vagyok, aztán rákezdett, hogy „van pár új play, ami szerintem tetszene”. Imádtam ezeket a változatos feladatokat. Szerintem, ha Jim nem bízik bennem ennyire, akkor nem lett volna semmiféle Weapon X, meg Wolverine-személyiség.
Hogy látja, mekkora esélye van bekerülni a Hall Of Fame-be?
Az óriási megtiszteltetés lenne! De nem úgy érkeztem a ligába, hogy mindenáron a Hírességek Csarnokába akarok kerülni. Csak tenni akartam a dolgom. Reméltem, hogy valamelyik csapat bizalmat szavaz nekem. Ha összejönne, együtt ünnepelnék az edzőimmel, a játékostársaimmal és a szurkolókkal.
Fordította: Szabó Tamás