Az Eagles Enciklopédia – Harmadik rész
A fordítás Ray Didinger és Robert S. Lyons The Eagles Encyclopedia című könyve alapján készült Fazekas Dániel jó voltából, kizárólag a www.philly.blog.hu oldal számára. A fordítás egészét vagy bármely részét a szerző engedélye nélkül másolni szigorúan tilos. Kapcsolatfelvétel a deny79@gmail.com címen történhet.
Bert Bell és az Eagles születése
Elérkeztünk a csapatunk egyik legelbűvölőbb történetéhez, az igazi alapításhoz, Bert Bell színrelépéséhez. Ez egyben a National Futball League aranykorának kezdeti története is. A kettőt jogosan kapcsolhatjuk össze, hiszen nem sokan tettek a profi futballért annyit egy városban, mint De Benneville (Bert) Bell Philadelphiában, illetve ő ország szerte sokat tett az NFL népszerűségért, az egyik legnagyszerűbb commissioner volt a sportág történelme során. 14 évig volt a liga élén, ez alatt sikerült tovább lépni létszámügyileg a 10 csapatról, mérsékelnie a szerencsejáték negatív hatását a mérkőzésekre például. „Bert Bell csodálatos ember volt” – nyilatkozta róla Dan Looney, aki az 1940-es esztendőben futballozott Eagles mezben. „Nagyon őszinte, nyílt embernek ismertem meg. Ha elmondtam neki aggodalmaimat valamiben, többé nem kellett rá gondolnom sem. Szava volt a biztosíték, de ez mindenkinek elég volt. Általa lett az NFL ma olyan, amilyen.” Lánya, aki később író és producer lett Hollywoodban, röviden csak így jellemezte: „Apa hozta ki az NFL-t a sötét korszakból, és vitte be a modern időkbe.” Ezt nem is nagyon vitathatjuk, álljon itt pár tény ennek alátámasztására:
- Alapító tagja a profi futball Hírességek Csarnokának, illetve az első beválasztottak között is megtalálhatjuk nevét.
- Ő találta ki a draft ötletét, mely által fenntartható a liga kiegyensúlyozottsága
- Tárgyalásokat vezetett az NFL és All-America Football Conference (AFL) egyesülése miatt, ezáltal egyik szervezet sem ment csődbe
- Határozatokat hozott, ami miatt az NFL csábítóbb lett a játékosoknak a Kanadai Futball Ligával szemben.
- Az első TV-s szerződéseket az ő vezetése alatt kötötte a liga.
- Bevezette a blackout szabályt, mellyel támogatja a szegényebb piacon lévő csapatok jegybevételét. (A szabály lényege, ha a stadion adott százalékára nem adnak el jegyet, akkor a hazai csapat térségében TV társaság nem közvetítheti a találkozót.)
- Támogatta a játékosok kezdeményezését az NFLPA (tömören a játékosok szakszervezete) megalapításáról, kialakította a volt játékosok nyugdíjazási rendszerét.
- Bevezette a hirtelen halált a rájátszásban, mely egészen tavalyig változások nélkül jelen volt. A szabály lényege, a hosszabbítás az első szerzett pontig tart. A szabály az 1958-as év döntőjében debütált, ennek köszönhetően is felejthetetlen emlék lett a liga történetében. (A Baltimore Colts játszott a New York Giants együttesével, 23-17 arányban végül a Colts nyert.)
- Ő használta először az „Any Given Sunday!” kifejezést, mely azóta híres lett, köszönhetően a „Minden héten háború” című filmnek is.
Sok döntése ezek közül (illetve amiket most meg sem említünk) nem tette őt népszerűvé a tulajdonosok körében, de utólag beláthatja mindenki, ezeknek is köszönheti az NFL azt a pozíciót, ahol ma tart.
Bell 1984-ben született, francia nagymamája tiszteletére keresztelték De Benneville-nek. Családneve már ekkor is ismert, sőt elismert volt város szerte, módosabbak közé tartoztak, akik mindig is tettek a városért. Sokszor mondogatta viccesen, hogy azért ért el olyan sokat, mert tudta a keresztnevét kezelni, gúny nélkül. Édesapja, John Cromwell Bell főügyész volt Pennsylvania államban, valamint vagyonkezelő a Pennsylvania Egyetemen. Olyan szinte szerette és elismerte az egyetemet, hogy mikor Bert iskolaválasztás előtt állt, csak ennyit mondott: „Bert a Pennre fog menni vagy megy a pokolba!”. Bert édesanyja, Fleurette de Benneville Myers kiemelkedő bridge játékos volt, valamint gondoskodó családanya. Egy testvére, John C. Bell a Pennsylvania Állam Legfelsőbb Bíróságánál volt igazságügyi szakértő, valamint a nemzetközösség ügyvédje címet is betöltötte az 1940-es években, később pedig ugyan csak rövid időre, de Pennsylvania állam kormányzója lett 1947-től. A méltán híres Franklin Field (University of Pennsylvania stadionja) is az ő birtokukon épült felt, melyet teljesen ingyen adtak az egyetemnek. Bert Bell két iskolában is diplomát szerzett, egyrészt a Pennen (1920-ban), másrészt a Haverford iskolában. Előbbi számunkra a fontos, ahol angolt tanult, illetve az iskolai futball csapat kapitánya lett. 70 kilogrammja ellenére irányító volt, visszahordta a puntokat és kezdő rúgásokat, rúgta a punokat és a mezőnygólokat, valamint a védelemben is besegített, ha szükséges volt. 1917-ben játszhatta egyetemi karrierje legnagyobb mérkőzését: az Oregon ellen a Rose Bowl keretein belül léphetett pályára (kikaptak). Szinte le se fújták a találkozót, már úton is volt Európába az első világháború harcterére, ahol 13 hónapot szolgált. Később bátorságáért kitűntetést kapott. A háború után visszatért a Pennre, befejezte az iskolát, illetve futball karrierjét játékosként. A diploma után sem tudott elszakadni az egyetemi focitól, 1920-tól 1928-ig edzőként tevékenykedett a futball programban, majd 1930-tól 2 évig a rivális Temple Egyetem edzője is volt. Emellett a család két szállodáját, a Ritz Carlton és St. James hoteleket irányította. Utólag beismerte, ezt csak úgy csinálta, hiába volt meg anyagilag mindene a családja révén, mindig is a foci érdekelte: „Minden, amit valaha akartam, hogy csak a futballra kelljen összpontosítanom.” A média ennek hatására gyakran nevezte őt az „energikus kékvérűnek”. „A futball volt a legnagyobb dolog az életében” – mondja fia, Bert Junior, aki később a Baltimore Colts üzleti menedzsere lett. „Tudta, hogy neves családja van, tudta, hogy akár politikai, akár üzleti karriert is kiépíthetne magának, de nem érdekelte. Sokszor találkozott tehetős üzletemberekkel, de vagy csak szimplán a társaság miatt, vagy pedig a futballal kapcsolatban. Nem volt sosem ilyen értelemben véve úr.”
1933-ban aztán álmait előtérbe helyezte, korábbi csapattársával, Lud Wray-jel összefogva megvásárolták a Frankford Yellow Jackets jogait, rendezték addóságait. 2500 dollár volt az ár, melyet fele-fele arányban fizettek ki, majd rögtön Bell javaslatára a csapatot Philadelphia Eaglesre nevezték. A sas ötlete Franklin D. Roosevelt elnöktől származott, pontosabban a gazdasági világválságból való kilábalás szimbóluma volt Roosevelt programjában, ennek tiszteletére lett a város futball csapatának neve is. Sokáig úgy nézett ki, hogy Wray a Boston Redskins edzője lesz az alapítás után, ahol Bert Bell jó barátja volt a tulajdonos, de az utolsó pillanatban Wray maradt Phillyben, így együtt vágtak neki a csapat első szezonjának. Bell állta a fizetéseket, 100-150 dollár között kaptak mérkőzésenként a csapattagjai, akik jellemzően ekkor még érdeklődés kísérete nélkül játszhattak a Municipal Stadiumban. Az átlagos nézőszám nem érte el az 5000 főt, pedig a gyerekek, ha felnőtt kíséretében érkeztek egy centért mehettek be a mérkőzésre. Pedig Bell mindent bevetett, befolyását kihasználva elintézte, hogy vasárnap rendezhessék a hazai találkozókat (a szabályok szerint erre az államban nem lett volna lehetőség), sőt, az első meccsre a Chicago Bearst „sorsoltatta” csapata ellen. Alapvetően baseball pálya a Baker Bowl, de itt rendezte meg az Eagles a meccset, ami 3-3-mal ért véget.
Ugorjunk 1936-ra, amikortól is Bert Bell lett az egyedüli tulajdonos. Történt ugyanis, hogy a csapat a 3 év alatt közel 90.000 dolláros veszteséget könyvelt el, így nyilvános aukcióra bocsátották. Egyetlen egy ember tett licitet, Bert Bell, ő 4500 dollárért szerezte meg a klub egyedüli tulajdonjogát, ezzel ő lett a tulajdonos, az edző, a játékos megfigyelő, üzleti menedzser, jegyértékesítő, portás, média felelős. Bevett gyakorlat volt, hogy az idegenbeli meccsekre a csapat csak egy öreg, lehasznált busszal tudott utazni, így korábban kellett indulni. Bell nem akarta, hogy csak utazással teljen az idő, így időről időre megálltak egy-egy nagyobb füves terület mellett, ahol levezényelt egy rövidebb edzést, majd utaztak tovább. 1939-re a csapat iránti érdeklődés is teljesen mélypontra jutott, a Brookleyn Dodgers elleni pontnélküli döntetlent kevesebb, mint 50 néző látta helyszínen, akik túlnyomó részt inkább játékosok hozzátartozói, mint szurkolók voltak. Bell ennek ellenére hálás volt a kilátogató nézőknek, mindenkinek visszatérítette a jegyárat, átültette őket a fedett helyekre, illetve ingyen kávéval és hot-doggal kínálta őket. Később kiderült, ez volt Bell egyik utolsó találkozója, amit ebből a nyilatkozatából már lehetett is sejteni: „Gyönyörű nap volt, jól érezte magát mindenki, csak sajnos a csapatra szánt anyagi forrásom kimerült végleg. Örülök, hogy egyszerre történt a kettő, így elfedtette a keserűséget a kellemes délután.” Összességében nem mondhatjuk, hogy Bell sikeres edző lett volna, 10 győzelem mellett 44 vereség és 2 döntetlen jött össze. Pedig ő próbálkozott, szerzett egyetemen tündöklő csillagokat, motivált, de valamiért nem akart menni. Legjobb játékosa, Davey O’Brien volt, akit a TCU egyetemről hozott a városba, aki az ország legjobb egyetemi csapatának irányítója lett utolsó évében. Természetesen O’Briennek ára volt, 1939-ben és 1940-ben együtt 12 ezer dollárt kereset, és a jegybevételek bizonyos százaléka is őt illette meg. De meg is hálálta a nagy pénzt, 1939-ben 1234 yardot passzolt, mely ugyan mai szemmel nevetséges, de akkor ez új rekord volt egy év alatt passzolt yardok számában. „O’Brien az egyik legnagyszerűbb játékos volt valaha” – értékeli Bell a QB-t. „65 kilogramm volt, mégis az utolsó 5 meccsünk 300 percéből 299-et a pályán töltött. Amikor a Washington elleni meccsen 1 percre lehoztam, a pályán lévő összes Washington játékos együtt kísérte le. Ezen a délutánon 3 rekordot állított be, és olyan ovációt kapott a fővárosi közönségtől, amiről Hitler vagy Mussolini ezekben az időkben csak álmodozott.”
Bell egy másik kedvenc játékosa Dave Smukler volt (balra a képen ők láthatóak, Bell térdel, Smukler rúg), aki a helyi Temple egyetemről került a csapathoz, és akit a legendás Pop Warner csak a „legnagyszerűbb fullback valaha” jelzővel illetett. Smukler futball tudása mellett egy nagyszerű ember volt, máig emlékezetes, amikor a következővel állított be Bert Bell irodájába: „Ha anyagilag nehéz helyzetbe került, Bert, akkor kérem, csak felejtse el a fizetésemet. Szörnyen játszottam, nem érdemlem meg.” Ugyan a csapatban gyakoriak voltak az ilyen gyengébb teljesítmények, de Bell a szerződés értelmében mindig fizetett, illetve a tehetségeket próbálta lelkesedésével palástolni. Egyik meccsen esett meg az az eset, hogy a Bears védője, Luke Johnsos jól olvasott le egy trükkös játékos, és megszerezte a labdát, majd sprintelve az Eagles területe felé vette az irányt. Lehagyott mindenkit, csak Bert Bell tartotta vele a lépést az oldalvonal mentén, aki ráadásul folyamatosan kiabált be neki mindenfélét, az ünneprontótól a legdurvább szitkokig.
1939 végén tartottunk történetünkbe, térjünk is ide vissza. Bell belátta, hogy lelkesedése kevés az edzői feladatok maradéktalan ellátásához, így St. Joseph’s Egyetemen sikeres H.J. Millert nevezte ki maga helyére, főedzőnek. 1940-ben újabb változások következte, Art Rooney, aki addig a Pittsburgh Pirates társtulajdonosa volt Bert Bell társa lett. Rooney eladta részesedését az állam másik csapatából Alexis Thompsonnak, ő maga pedig átköltözött Philadelphiába. De csak rövid időre, mert újabb tárgyalások eredményeképpen a két tulajdonosi kör (Bell-Rooney és Thompson) elcserélte együtteseiket, így Alexis Thompson került a Philadelphia Eagles vezetői székébe (Bellék pedig ez ekkor más Steelers névre keresztült gárda élére). Első döntéseként a mérkőzések helyszínét változtatta meg, a Municipal Stadiumból a Shibe Parkba költözött az együttes.
De ezzel nem ért véget még az Eagles és Steelers közös története. Az 1940-es évek elején járunk, Európában (és világszerte) tombol a második világháború, ahol elég sok játékos teljesít szolgálatot. Sem az Eagles, sem a Steelers nem tudna kiállítani egy teljes csapatot, így alakul meg 1943-ban a kettő ötvözése, a Steagles. Értelemszerűen a két csapat „megmaradt” játékosai alkották a csapatot, akik Philadelphiában edzettek az 54. utca és a főutca sarkán egy nem éppen karbantartott területen. Igazából mező volt ez, de tele törött szeszes üvegekkel, konzervdobozokkal, sőt, a „pálya” egy része még az olajban is ázott, köszönhetően a szomszédos benzinkútnak. Ennek ellenére a Steagles 5 győzelmet aratott, illetve 1 döntetlent, mindez mellé pedig csak 4 vereség társult, így megszületett a Philadelphia Eagles első pozitív szezonja. Érdekesen szállásolták el ez időben a két csapat játékosait meccsnapokon: Belléknél laktak. Ahogy fia, Upton mesélte a Boston magazinnak: „mindenfelé emberek voltak, a padlón, a lépcsőn, a bútorokon.” A Steagles azonban 1 év után megszűnt létezni.
A következő csapat szempontjából fontos dátum 1946, amikor a liga akkori igazgatója, Elmer Layden Chicagóból Philadelphiába költöztette a liga vezetőségét, irodáját. Tette mindezt Bert Bell javaslatára. Az új irodában nem volt megállás, pedig Layden minden ebéd után szunyókált egyet, de Bell helyette is dolgozott. Átlagosan napi 18 órában intézte a liga ügyeit, jóváhagyta a játékosok szerződtetését, intézte a bírói küldéseket, a televíziós szerződéseket és megszervezte minden csapat menetrendjét. Általában saját irodájában kezdte Bell a napot Philadelphia központjában, majd pár mérfölddel arrébb lévő ligaközpontban folytatta, este pedig saját lakásán zárta. Fia, Upton Bell, aki később a New England Patriots GM-je is lett, emlékszik, gyakori volt, hogy apja a konyhaasztalon aludt el, miközben előtte rengeteg dominó volt, csak pöttyök helyett csapatnevekkel (lentebb képen látható egy ilyen dominózás). Ezt rakosgatta, tárgyalt a csapatokkal közben, és ha elkészült a jó menetrend, azonnal fixálta. Éveken keresztül ő állította össze a sorsolást, mindig egy bevált sémát követve. Az első hat héten az erősnek vált csapatok szintén erős csapatok ellen játszottak, értelemszerűen a gyengébb játékerőt képviselők pedig a gyengébbekkel. Nem számított ekkor, hogy keleti parti csapatnak át kell utaznia a fél országot egymást követő hétvégén, a lényeg az azonos játékerő volt. Azért szerette ezt a lebonyolítási módot, mert így a liga féltávjánál rengeteg csapat volt még esélyes a végső győzelemre, így értelemszerűen a média érdeklődése is nagyobb volt (sokszor egyes TV társaságok ilyenkor rendelték be a következő évre is a közvetítési jogokat). Jól jellemzi ez irányú tevékenykedését, hogy amikor ő lett a liga elsőszámú embere, azonnal kötött egy 3 éves, évente 20 ezer dolláros szerződést. 1959-ben, halálakor is egy nagy szerződésen dolgozott, mely 12 évre szólt, évi 30.000 dollárról. Sőt, ezen felül volt egy 10.000 dolláros kilépési díj is a szerződésben, mely alapján, ha a TV társaság felmondja a szerződést, akkor is 12 év mindegyik esztendejében legalább 10.000 dollárt kénytelen a ligának kifizetni. A sajtó, és a későbbi szakvezetők is egyetértettek, a sportág egyik legerősebb és legkeményebb vezetője volt.
Ennek megfelelően nem volt népszerű ember élete során, sok olyan döntést hozott, melyért kimondottan utálták sokan. A legerősebb utálatot a csapatok tulajdonosaitól kapta, amikor megalapította az NFLPA elődjét (ez az NFL játékosokat tömörítő „érdekvédelmi” szervezet). Upson Bell emlékszik, azokban az időkben édesapja elég sok zsaroló hangvételű levelet kapott a csapatok első embereitől. „De erre apám mindig csak azt válaszolta, ha nem ismeritek el az NFLPA-t, akkor kilépek. A játékosoknak köszönhetjük, hogy létezik ez a sport, kötelezőnek érzem, hogy elismerjük őket.” Emellett értelemszerűen azért sem kedvelték a tulajdonosok Bellt, mert eszméletlen hatalma volt. Minden játékos szerződésnek minden apró részletét látni akarta a 2 szemével, ő választotta ki, melyik bíró melyik mérkőzést vezesse, bármit megvétózhatott, amit a 13 tulajdonos akár egyhangúlag elfogadott. Ő volt az NFL Legfelsőbb Bírósága. Emellett a mai kor előfutára volt, adott esetben ő is eltiltott játékosokat. 1946-ban kettő Giants játékost tiltott el, akik megpróbálták eladni a döntőt. Előbb Bell tiltotta el őket 4 hónapra, majd börtönbe kerültek, ekkor végleg kitiltotta őket az NFL-ből, majd egyiküket 1950-ben újra engedélyezte. „A játékosoknak teljesen őszintének kell lenniük, példát kell mutatniuk, nem kerülhetnek botrányos helyzetbe, amíg NFL csapatban játszanak” – fogalmazta meg az ’50-es években álláspontját. Sőt, ez időben állami és kormányszinten is erősen küzdött a sportban felbukkanó kenőpénzek ellen, amelynek eredményeképpen az 1950-es évek közepére minden NFL csapat államában azonnali eltiltás és akár börtönbüntetés járt kenőpénz elfogadásáért is. De ezzel nem értek véget a csalni próbáló játékosok megpróbáltatásai, Bell egy egykori FBI ügynököt, Austin Gunselt vett fel, mint a játék biztonságért felelős igazgatót. Gunsel minden városba korábbi ügynököket helyezett, akik figyelték játék tisztasságára.
Nyaranta Bell az országot járta, minden csapat edzőtáborába eljutott, ahol előadásokat tartott a játékosoknak, illetve személyesen is beszélt minden újonccal. Itt minden téma felmerült, a szabályoktól, az anyagiaktól kezdve egészen odáig, hogyan öltözködjenek, hogyan viselkedjenek a sajtóval. Minden beszédét így zárt: „Ne felejtsétek el srácok, ha bármi problémátok van, hívjatok azonnal, akár nappal, akár éjjel a Mohawk 4-4400-as számon.” És a játékosom hívták. Chuck Bednarik, egykori Eagles legenda szerint Bell olyan volt mindenkivel, mintha az apja lenne. „Szigorú volt, de igazságos és segített.” 1950-ben történt, Baltimoreban a következő eset a Colts-Eagles meccs alatt. Egy nő ment fel Bert Bellhez és lányához Janehez.
- Elnézést, maga Bert Bell, a liga vezetője?
- Igen, én vagyok.
- Maga az az ember, aki miatt nem kapok Karácsonyra a férjemtől új bunda kabátot.
- Hogy hogy?
- Kétszer is megbüntette idén a férjemet, Bucko Kilroyt, aki ott játszik szabálysértések miatt.
- Megmondom, mit fogok tenni. Ha a férje a szezon hátralévő részében nem követ el szabálysértést (Hálaadás volt ekkor – szerk.), akkor visszaküldöm a befizetett bírságot és vehet magának egy új bunda kabátot.
És ez meg is történt, Kilroynak szinte szabálytalansága se volt több, felesége pedig örülhetett egy új kabátnak. Ilyen esetekre volt ideje, miközben lassan már a liga pénzügyeit is ő intézte. Ugyan voltak alkalmazottai, de rendre neki kellett a támogatókhoz utazni, hogy valódi pénzt kapjon a liga.
Bert Bell nevéhez fűződik a mai napig használt blackout bevezetése. Ennek a lényege, ha a stadionba nem adnak el bizonyos mennyiségű jegyet, akkor a stadion adott körzetében nem adják élőben a találkozót. Ez a szabály 1957-től folyamatos támadások alatt állt, mind a TV társaságok, mind a szurkolók részéről. Az ügy végére pont 1973-ban került, amikor a Kongresszus elfogadta, hogy 72 órával a kezdőrúgásig el kell adni egy meghatározott mennyiséget a jegyekből, különben a találkozó a stadion adott körzetében nem lesz követhető televízión élőben.
A klubok egyébként annyira nem panaszkodhattak, 1950-ben 1 millió dollárt kaptak az eddigi TV-s pénzekből. Ebből kezdetben felháborodás volt, a nagyobb csapatok követelték, őket több illesse meg, de Bell bevezette, hogy egyenlő arányban kapnak a franchiseok a nyereségből, legyen szó New Yorkról, vagy Green Bayről. Ő vezetette be a sajtótájékoztatók megtartását is, úgy gondolta, egy csapatnak nincsenek titkai, így legalább nem a sajtó találgat.
De a legnagyobb újítását még 1935-ben prezentálta. Ekkor még „csak” az Eagles GM-e volt, de már felismerte, hogy a gazdagabb csapatok jogtalan előnyben vannak a szegényebbekkel szemben az elérhető játékosok megszerzését illetően. Ez főleg az egyetemről kikerülő játékosok esetében volt igen szembetűnő. Így jött a draft ötlete, ahol elsőnek a legrosszabb csapat választhat, majd utolsónak a legjobb mérleggel záró. „Ez az az újítása, amire mindig emlékezni fognak” – mondja a fia, Upson. „Apa minden évben látta, hogy a Bears sikeres és felvásárolja az érkező sztárokat, a Redskins és a Giants pedig a többit, míg a kis csapatoknak senki nem jut. Így találta ki a draft ötletét. Azóta számos hatalom próbálta ledönteni, de eltelt több mint 75 év és még mindig működik.” 1955-ben mondta eg meglepetés győzelem után (a Steelers verte meg a Bearst) a következőket Bert Bell: „Nem számít, mennyi meccset nyertél korábban, nem számít hányszoros bajnok vagy, nem számít, hány pontot szereztél egy hete. Bármelyik vasárnap, bármelyik csapat nyerhet egy meccset az NFL-ben.” Fél évszázad telt el azóta és ez még mindig igaz! Sőt, nem csak ezt látta előre Bert Bell, 1956-ban beszélt a döntetlenről, úgy gondolta, a döntetlen csökkenti a bajnokság erejét. Idézném: „Ha bevezetik a hirtelen halált, akkor fog igazán figyelmet kapni a profi futball.” A jóslata bejött, szűk két évvel később a Baltimore Colts hosszabbításban győzte le 23-17 arányban a hirtelen halálnak köszönhetően a Giantset. A mérkőzés végé közel 1 millióan látták elvileg akkor élőben a TV-n keresztül. Ezzel a meccsel pedig igazán elindult a profi futball virágzása. Ahogy fia meséli: „Ott ült apa a lefújás alatt és könnyezett. Mindig is nyers ember volt, látszólag érzelemmentes. A díjátadó után pedig csak ennit mondott régi barátjának, a Colts tulajdonosának: „Örülök, hogy megélhettem ezt a napot””
Sajnos ez volt az utolsó NFL döntő, amit Bert Bell láthatott. 1959. október 12-én tartalmas élete véget ért, 65 évesen. Itt sem hazudtolta meg magát, egy Eagles-Steelers mérkőzés zajlott, annak is már csak az utolsó 2 perce a Franklin Fielden. Különleges meccs volt ez neki, két olyan csapat, ahol egyaránt volt tulajdonos, ráadásul ott, ahol fiatalon a Penn színeiben irányíthatott 40 évvel korábban. Tommy McDonald (Eagles Hall of Famer) éppen touchdownt szerzett, és kinézett a lelátóra: „A stadion egyik fele ünnepelt, a másik pedig egyik irányba rohant, kiabálva” – meséli. „Sosem felejtem el!” Mint kiderült, Bert Bell szívrohamot kapott és már nem lehetett megmenteni. Élete művén érte utol a halál.
Temetésén több százan jelentek meg, pedig szakadó eső volt. Természetesen 12 csapat tulajdonosa is képviseltette magát (Baltimore Colts – Carroll D. Rosenbloom; Chicago Bears – George S. Halas; Chicago Cardinals – Walter H.S. Wolfner; Cleveland Browns – David R. Jones; Detroit Lions – Edwin J. Anderson; Green Bay Packers – Dominic Olejnicak; Los Angeles Rams – Daniel F. Reeves; New York Giants – John V. Mara; Philadelphia Eagles – Frank L. McNamee; San Fransisco 49ers – Victor B. Morabito; Washington Redskins – George P. Marshall; és természetesen Pittsburgh Steelers – Arthur J. Rooney), de rajtuk kívül még rengeteg fontos személy jelent meg (Lengyelország volt Egyesült Államok nagykövete; a Madison Square Garden tulajdonsoa; New York leghíresebb akkori étterem láncának tulajdonosa; stb.). A történetet fokozza csak, hogy már tervezett lemondani a liga vezetéséről és szinte alá volt írva egy papír, amiben 180 millió dollárért visszavásárolja az Eaglest fiainak. De ez így már nem történt meg. Ugyan fia 1969-ban, amikor az Eagles licit alá került, ajánlatott tett, mint a Colts akkori játékos igazgatója, de ajánlata közel 4.6 millió dollárral kevesebb volt, mint az új tulajdonos Leonard Tose ajánlata.
Történetünk a következőkben kissé új irányt fog venni, szigorúan évről-évre fogunk haladni, mint bizonyára észrevettétek, elég sok esztendőt futottunk át Bell-éra alatt. De úgy vélem, illetve könyv is így vélte, ez mind a profi futball, mind az Eagles megismeréséhez hasznos.